A Kórházlelkészi Szolgálat önkéntes beteglátogatók számára szervezett eseményén ünnepélyes keretek között vehették át okleveleiket azok, akik sikeresen teljesítették a szolgálat felkészítő képzését. A találkozó ugyanakkor nemcsak a tanfolyam lezárásáról szólt, hanem lehetőséget adott arra is, hogy a már szolgáló és a beteglátogatást most megkezdő önkéntesek megosszák tapasztalataikat és megerősítést kapjanak szolgálatukban. De miért van szükség külön felkészítésre ahhoz, hogy valaki betegeket látogasson? Mit kell megtanulnia annak, aki jó szándékkal, segíteni szeretne egy kórházban fekvő embernek, és hogyan lehet megtalálni azokat a határokat, amelyeken belül valóban segítséget tud nyújtani? Többek között erről kérdeztük Gál Judit kórházlelkészt, a Kórházlelkészi Szolgálat vezetőjét.
Milyen múltra tekint vissza az önkéntes beteglátogatók találkozója? Milyen célt szolgál egy ilyen esemény?
Az önkéntes beteglátogatók találkozójának már hagyománya van. Ha jól számolom, ez volt a hatodik alkalom, amikor találkoztunk, bár a Covid miatt néhány év kimaradt. Annak idején azért jött létre ez a találkozó, mert néhány kórházban már voltak önkéntes beteglátogatók, máshol pedig csak kevesen szolgáltak. Felmerült a gondolat, hogy mi lenne, ha egy kicsit összekötnénk őket, hogy lássák, máshol is végzik ezt a szolgálatot, és egymástól nagyon sokat lehet tanulni. Így szerveztük meg az első találkozót, amely rengeteg áldást és kapcsolatot hozott. Akkor el is hangzott, hogy milyen jó lenne gyakrabban találkozni. Mivel azonban az ország különböző részeiről érkezünk, erre nincs túl sok lehetőség, így maradt az, hogy legalább évente egyszer összejöhessünk.
Évek óta sokszor hallom azt a mondatot, hogy „persze, ez nagyon fontos, jó lenne”, de utána mindig felmerül a kérdés, hogyan lehet ebben elindulni, hogyan lehet megszervezni? Hogyan kell bemenni a kórházba? Hogyan találjuk meg a beteget? Mit mondjunk egy családi otthonban, ha a család nem akarja a látogatást, miközben az idős néni például református gyülekezeti tag? Mit kezdjünk magával a betegséggel? Senkinek nem tudjuk megígérni azt, hogy meg fog gyógyulni. Akkor mi a szerepünk? Hogyan legyünk jelen? Ezekre keressük a választ. A mi szerepünk az, hogy jelen legyünk, meghallgassunk, segítsünk felfedezni a másik ember saját erőforrásait, és adott esetben segítsünk abban is, hogy kapcsolódjon azokhoz, akik más módon tudnak neki segíteni.
Hogyan indult el a képzés?
Voltak próbálkozások egy-egy gyülekezetben, de a végső lökést a Filemon Szolgálat konferenciája adta. Ott bemutattam a kórházlelkészi szolgálatot, és szóba került a gyülekezeti beteglátogatás továbbfejlesztése is. Többen megjegyezték, hogy milyen jó lenne, ha ebben konkrét útmutatást kapnának. Ahogy minden segítő szakmában, itt is vannak dolgok, amelyeket tudatosítani kell önmagunkban, vannak dolgok, amelyeket meg kell tanulni, és vannak olyan készségek, amelyeket lehet fejleszteni. Ekkor jött a gondolat, hogy a kórházlelkészek ebben talán tudnának segíteni. Megmutatni az első lépéseket és a legfontosabb irányvonalakat, illetve gyakorlatban is elindítani azokat, akik erre a szolgálatra készülnek. A Filemon Szolgálaton keresztül így hirdettük meg a képzést. Én magam is meglepődtem, amikor több mint negyven ember jelentkezett. Mivel országos területről érkeztek a résztvevők, online módon indult a képzés, mely során öt kórházlelkész vállalta az elméleti és a gyakorlati részek lebonyolítását. Ez valóban egy húszórás alapképzés volt, amely az első lépések megtételében nyújt segítséget.
Nagyon pozitív visszajelzések érkeztek, többek között olyanok is, akik azt mondták, hogy ennek hatására a saját gyülekezetükben elindítják a szolgálatot. A kurzus során voltak személyes találkozások is, illetve gyakorlati alkalmak, majd egy budapesti találkozó, és ez a mostani alkalom, ahol szerettük volna összekötni a kórházi és a gyülekezeti beteglátogatókat, valamint ünnepélyes keretek között átadni az okleveleket.
Sokan azt gondolják, hogy a beteglátogatáshoz elég a jó szándék és egy kis szabadidő. Miért elengedhetetlen mégis, hogy valaki egy alapos képzésen vegyen részt, mielőtt belép a kórház kapuján?
A beteglátogatás során nagyon fontos, hogy a segítő tisztában legyen a saját kompetenciahatáraival. A cél az, hogy segítséget kapjon a beteg, és segítséget kapjon a környezete is. Ha úgy kap segítséget a beteg, hogy közben vagy utána egy hatalmas vita van belőle otthon, akkor az mégsem volt valódi segítség. Ezért arra is fel kell készülni, hogy hol van az a határ, amikor azt mondom: inkább most elmegyek, inkább nem jövök, vagy más módon, akár egy telefonhívással leszek jelen és erősítem a másikat.
Nagyon fontos tudni azt is, hogy a beteglátogató nem mentálhigiénés szakember, nem pszichológus, nem lelkipásztor. A beteglátogató nagyon nagy ajándékokkal és lehetőségekkel rendelkezik, és sokféle segítséget tud nyújtani, de tudnia kell, hol van az a határ, ahol már egy másik segítő szakembernek kell szólni. A képzés tehát nem azt jelenti, hogy valakiből egyik napról a másikra szakember lesz, hanem azt, hogy megkapja azokat az alapvető ismereteket és kapaszkodókat, amelyekkel felelősen el tud indulni ebben a szolgálatban.
Milyen tudást és szemléletet ad ez a tanfolyam, amit a „hétköznapi” empátiánkból nem feltétlenül tudnánk felidézni?
Az elméleti rész a motivációval, a személyes kompetenciákkal és azzal kezdődött, hogy kik vagyunk mi keresztény beteglátogatóként. Mi motivál? Önmagamért megyek, vagy tényleg a másik embernek szeretnék segíteni?
Ezt követően szó volt a beteg emberről és a betegségről, de leginkább arról, hogy ki az az ember, akivel ott találkozom, és mivel küzd. Foglalkoztunk a meghallgatás tudásával, a titoktartással, az empátiával és a határainkkal, akár a látogatásban, akár a személyes határok tekintetében. Tanultunk a segítő beszélgetés folyamatáról, arról, hogyan épül fel, milyen eszközeink vannak, és mi sajátos ebben a szolgálatban. Szó volt a fizikai segítségnyújtásról, speciális helyzetekről és az időskorúakkal való találkozásról is. Vannak, akik pszichiátriai betegekkel vagy demens betegekkel találkoznak, ezért ezek a helyzetek is megjelentek a képzésben. Mindenki számára két gyakorlati alkalom is volt. A törökbálinti Református Pulmonológiai Centrumban lehetőség volt megismerkedni a kórházzal és konkrétan betegeket látogatni. Emellett esettanulmányokkal, esetmegbeszélésekkel és szerepjátékokkal is dolgoztunk.
A képzésben olyanok is részt vettek, akik több mint tíz éve szolgálnak. Ezen én is meglepődtem, amikor jelentkeztek. Ők arról számoltak be, hogy megbátorodtak, és eszükbe jutottak olyan kommunikációs eszközök, amelyek eddig nem voltak ott a tarsolyukban. Most tudatosabban tudnak figyelni ezekre.
Ha visszagondol a saját szolgálatának kezdetére, volt-e olyan jó tanács vagy felismerés, amit a mai napig őriz?
A kórházlelkészi és beteglátogatói szolgálat során folyamatosan vissza lehet nyúlni bizonyos mondatokhoz. Most három jut eszembe ezek közül.
Az egyikre akkor figyeltem fel, amikor elindultam a kórházba. Egy testvér úgy engedett el, hogy azt mondta: „Ne beszélj Jézusról, csak ha kérdeznek!” A mondat folytatása pedig az volt: „Viszont élj úgy, hogy kérdezzenek!” – Ez nagyon sokszor eszembe jut. Hogy legyünk úgy jelen, olyan szeretettel, hogy a másik ember kíváncsivá váljon és kérdezzen.
A másik a visszautasításról szól. Én a kilencvenes években kezdtem ezt a szolgálatot, és az elején egyszer egy bácsi úgy fogadott, hogy azt mondta: „Ha pap jön, zárja be maga mögött az ajtót, de kívülről.” Itt szembesülnöm kellett azzal, hogy én érkezzek bármilyen nagy szeretettel és jó szándékkal, és azt gondolom, hogy mennyi segítséget fogok jelenteni valaki számára, lehet, hogy a másik ember ebből egyáltalán nem, legalábbis nem ilyen formában kér. Ilyenkor nem kell megsértődni, sem kétségbeesni, hanem tudomásul kell venni, hogy neki most nem rám, nem így és nem ebben a pillanatban van rám szüksége. Nem lehet erőltetni.
A harmadikat egy nénitől tanultam, és ez azóta az egyik kedvenc mondatom. Nagyon sokszor elmondtam már: „Tetszik tudni, nem az teszi az embert, hogy mit visel, hanem hogy mit visel el.”
Ez rengeteg beszélgetésben vált kérdéssé számomra: milyen erőforrásai vannak annak a másik embernek, mit tud elviselni, és hogyan jelenhet meg ebben a hit? Mit jelent az, amit Pál apostol mond: „Mindenre van erőm a Krisztusban”? Hogyan jelenhet meg ez az erőforrás az ő életében, és hogyan tudjuk ezt a kommunikáció során erősíteni? Tehát egyrészt fontos, hogy valaki felfedezze a saját erőforrásait. Másrészt ott van az is, amire nagyon sokan nem gondolnak: hogy nincsenek egyedül. Valakinek fontos az ő élete, valaki érte is küzd, valaki őt is nagyon szereti. Erre tényleg nagyon sokan rácsodálkoznak.
Hogy ő megkapaszkodik-e ebben a kézben, az az ő döntése, de a lehetőség ott van. Ez is a küldetésünk, hogy amikor valaki eljut idáig, és már képes erre nyitott lenni, akkor ott legyen ez a lehetőség akár a betegágyban is.
Forrás: https://jobbadni.hu/blog/elj-ugy-hogy-kerdezzenek-jezusrol-interju_gal-judit-korhazlelkesszel/